1.  Rám néz, meglátja a tükrös szemüveget, elkapja a tekintetét, majd a továbbiakban fejét elfordítja, felveszi a "fertőábrázatot" és büszkén elsétál mellettem, felülhelyezve magát rajtam, hiszen rajta nincs napszemüveg, pláne nem tükrös, tehát megteheti, hogy kiközösítsen engem a közösségéből.
2. Szembejön, észreveszi a szemüvegemet, lassan tudatosul benne, hogy tükrös, és ez számára éppen elegendő ok arra, hogy leplezetlen érdeklődéssel bámuljon egészen addig, amíg el nem haladunk egymás mellett. Az azonban, hogy sikerült-e feldolgoznia ezek után a tükrös napszemüveg létezését, ébreszt bennem némi kétséget.
3. A harmadik típus, aki emberként kezel, nem csodálkozik, nem néz le, nem háborodik fel, nem bámul. Szembejön, rám pillant, megy tovább. Tudomásul veszi, hogy süt a nap, bántaná a szemem, a napszemüvegem üvege meg történetesen visszatükrözi a külvilágot. 

Ez volt hát a tükrös napszemüveg-észlelés elmélete, amely saját tapasztalati megfigyeléseken alapszik és fenntartom a jövőbeni esetleges változás, bővülés lehetőségét is. Addig is, a megfigyelés folytatódik.  
      

Sietnek. Sietnek reggel, sietnek délelőtt, délben, délután, sietnek este. Ha lekésik a villamost, idegesek, bosszankodnak, megvárják a következőt, sietnek tovább.
Hová sietnek? Miért?
Mi történne, ha nem sietnének? Kinek lenne az rossz? Nekik?
Nekik, mert a világ is siet, nem lehet lemaradni. Ha nem sietsz, elkésel, károd lehet belőle. Megdorgál a főnököd, ferdén néznek a többiek. Megtehetik, elvégre ők siettek, s lám, odaértek, te meg nem.
Még a nyugdíjas is siet, ha késik a vonat, bemondják: "Tizenhárom percet", bosszankodik: "Jajj, de jó!" Majd idegesen gyűrögeti az újságját vagy panaszhadjáratba kezd egy társával.

Álljunk meg egy pillanatra. Gondoljunk bele: mi lenne, ha nem sietnének? Nem csak néhányan. Senki sem sietne. Mi lenne akkor?
Sokan bele sem mernek gondolni. "Nem érnék be időben a munkahelyemre", "Lekésném a megbeszélést".
Nem is gondolnak bele, inkább sietnek. Valahová. Egy cél felé. Egy éppen aktuális cél felé.

Néhányan azonban másképp gondolkodnak az életről. Ők azt gondolják: Az élet lényege nem a célhoz érés, hanem maga az út. Ők nem sietnek.

"-Nézd, édesem, vettem ma valamit! -Óh, drágám, annyira büszke vagyok rád!"

Láttam ma egy filmet, ami segített összerakni, mi is zavar a mai világban. A Tervezett Elavulás történetéről szólt, egy olyan módszerről, amely állítólag a 20. század eleje óta zajlik, mióta néhány akkori európai izzógyártó cég kartellje kidolgozta az elvét.
A mese ott kezdődik, amikor az 1929-es válság arra kényszerítette a gazdasági élet akkori szereplőit, hogy valamit változtassanak a folyamatokon a gazdasági növekedés újbóli fellendítése végett. A korábbi európai recept az volt, hogy növelték a gyártott termékek számát, folyamatosan és nagy mértékben, ami gazdasági fellendülést hozott ugyan, de egy idő után a piac telítődött, nem kellett már annyi új dolog, ekkor jött a válság (természetesen leegyszerűsítve).
Új módszert kellett tehát kitalálni. Ez a módszer végül a termékek élettartamának megtervezése (pontosabban megrövidítése) volt. A nyugati világ országaiban nem az volt többé a cél, hogy egy izzó minél tovább világítson, hiszen akkor nem venne újat senki, hanem az, hogy meghatározott idő alatt tönkremenjen, így lehet újat venni (és persze gyártani).
Lassan elkezdett formálódni a modern fogyasztó társadalom: mindig megjelentek újabb, szebb, jobb, modernebb termékek, amelyek a reklámoknak köszönhetően csábítóak lettek az emberek számára, akik lassacskán rabjaivá váltak a fogyasztásnak. Akkor is vásároltak ugyanis, amikor egyáltalán nem volt szükségük rá.
Így megy ez ma is, gondoljunk csak például a mobiltelefonokra. Sokan nem azért vásárolunk új készüléket, mert a régi működésképtelenné vált, hanem azért, mert az új szebb, jobb, többet tud. Néhány hónap múlva aztán kezdődik a dolog elölről.
Mindezzel nem is lenne gond, ha a Föld erőforrásai végtelenek lennének, és a szemetet is lenne hova rakni. Ez azonban nem így van. A nagy gyártási láz közepette nem gondolunk arra, hogy a sok szemetet el is kell helyezni valahol (a tengerfenéktől és a szegény országoktól különböző helyen), arról nem is beszélve, hogy az erőforrásokat milyen mértékben használjuk el. Az újrahasznosítás mértéke eltörpül a nagy egész mellett, már-már közhelyszámba megy a szén, olaj, földgáz, stb. készletek kimerüléséről szóló kurzus.
Az egészben az a furcsa, hogy az emberek alkotóelemekké váltak egy olyan globális rendszerben, amelyet ők maguk hoztak létre. Az országok a GDP mértéke alapján vannak osztályozva, a gazdaságpolitikák fő célja a gazdasági növekedés. Kérdés, hogy meddig? Meddig mehet ez így tovább? Ésszerű-e egy végtelen növekedés-célú gazdasági rendszer egy bolygón, amelyen az erőforrások azonban nem végtelenek? Jó dolog-e az embernek a folyamatos fogyasztás? Nagyobb öröm-e egy új Ipod vagy egy új plazmatévé a karácsonyfa alatt, mint egy beszélgetős este a barátainkkal?
Ma világválság van, a fönt felvázolt abszurd gazdasági rendszer egy újabb válsága. Lehetne máshogyan csinálni, fenntartható, az emberek számára több valódi örömöt nyújtó szisztémát alkotni. Szenvedünk, pedig mi magunk vagyunk az okai az egésznek, nem más.
Csak rajtunk múlik, hogy változunk-e. Rajta hát.
Az alábbi linken a témáról szóló film érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=UmatL75dO3c&feature=share

Régen, nagyon régen írtam utoljára a blogba, így hát legfőbb ideje, hogy megtegyem.
A téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte - szokták és szoktam mondani nagyon sokszor. Azt is mondtam már sokszor, hogy annyi téma hever az utcán, hogy sosem tudom eldönteni, melyikért hajoljak le és melyiket hagyjam ott. Hát most is gondolkodtam, hogy mi legyen a mai menü, végül az élmények mellett tettem le a garast.
Élmények. Lehetnek kicsik, nagyok, jók, rosszak, maradandóak és mulandóak, egyéniek és kollektívek.  Meg még ezerfélék. A chilis csoki megkóstolása éppúgy lehet élmény, mint egy vidám, idili hétvége vagy egy egzotikus kirándulás.
Személyiségfejlesztő gyakorlaton voltam a hétvégén, egyetemi kereket között, s a szeánsz elején meghatároztuk az elérendő és az elkerülendő célokat. Az elérendők között voltak az új élmények. Sikerült! Segített rájönni, hogy élményekhez, jóérzéshez nem szükséges jóformán semmi a világon embereken kívül. A rosszakból meg tanulhatunk, ha akarunk (meg akkor is, ha nem).
Olyan jó időnként félretenni elrontott világunk problémáit, a pénzügyeket, a politika nem-működését, a mindenféle teljesítménykényszerből adódó stresszt, egyebeket, kikapcsolni agyunkat, kiülni a napsütötte rétre a fák alá és beszélgetni, vagy gondolkodni, ha magunk vagyunk. Ezek az élmények sokkal nagyobbak tudnak lenni és sokkal tovább tudnak tartani (esetleg egy életen át), mint mások, például egy új tévé megvétele. Igaz lehet a mondás: az életben gyakran a legegyszerűbb dolgok a legjobbak.

Az óriások, bár már igen kevés példány maradt belőlük, időként egymásnak esnek, ilyenkor úgy elkalapálják a másikat, hogy némely társuk nem ritkán kénytelen Hádész birodalmába távozni. "Milyen buták" - gondolta magában Harry, ám Hagrid gyorsan meg is magyarázta neki, hogy nem tehetnek róla, ilyen a természetük, nem küzdhetnek ez ellen.

Érdekes lény az ember, újra és újra rá kell döbbennem. Olyan összetett világban él, amit még ő maga sem képes teljesen megérteni, átlátni, feltérképezni, bár ősi ösztöne minduntalan erre sarkallja.
A legtöbb ember önmagát sem ismeri (eléggé), nem látja (eléggé) a saját hibáit, erényeit, csak a pillanatnyi céljaival lehet úgy-ahogy tisztában és azzal, mit kedvel és mit nem. Nem tanul a saját történelméből, melléfogásaiból, legalábbis nem bölcsen; ugyanazokat a baklövéseket újra és újra elköveti, nem csak egyedül, társadalmi szinten is.
Ha nem saját magáról, hanem másokról van szó, akkor az ember bizony gyakran elvárja a következetes és okos viselkedést, az általa jónak gondolt irányba történő fejlődést, a saját fejében azonban általában nem keresi a hibát.
Az esetleges sikertelenségért lehet felelős mindenki, aki nem tartozik az illető ember valamely csoportjába (vagyis gyakorlatilag bárki): más pártok, vallások hívei, más nemzetek fiai-lányai vagy akár más bőrszínű emberek. Bűnbakot keres az ember.
Nem mindig, de gyakran.
Lehet, hogy kellemesebb lenne az élete, ha tanulna a hibáiból és nem másokat hibáztatna, nem a saját faját utálná. Bár az is lehet, hogy nem képes erre, nem képes megváltozni, ilyen a természete, ezért ember.
Meg azért, hogy gondolkodni tudjon minderről, önmagáról is.