Ráér-e a boldogság?
Milyen jó is az, ha jó az idő, süt a nap, nem esik semmi, nincs hideg! Ez remek alkalom arra, hogy az ember felkerekedjen, és kiüljön a fűbe néhány barátjával beszélgetni, iszogatni és eszegetni. Véget nem érő vidám csevegések lehetnek belőle, s ha kéznél van egy gitár, máris megvan a hangulat. Közben lehet figyelni a szomszédot, pesztrálni a macskát, gyöntölni a kutyát, hadakozni a darazsakkal és hangyákkal, s közben megbeszélni a világ dolgait. Kit milyen öröm, esetleg bánat ért, kivel mi történt, ki kit kedvel éppen és kivel vannak problémái.
A boldogság észrevétlenül odalopózhat ilyenkor mellénk, s figyelheti ténykedésünket; ám mi sokszor csak akkor vesszük észre őt, ha már elillant, elment másfelé, hiszen nagyon elfoglalt, sokan vágynak a társaságára. A bánat bezzeg nagyon ráérős kedvében van mindig
, ha szívesen látjuk, ha nem, nem kérdezi: maradhat-e vagy inkább menjen el.
Az ilyen délutánokat, a barátokkal töltött őszinte és vidám perceket viszont nagyon kedveli a boldogság, ezzel könnyen magunkhoz csalogathatjuk, s ha elég bölcsek, együtt érzőek és őszinték vagyunk másokkal és magunkhoz, akkor szívesen velünk marad, nem siet.
Mert mit is kedvel ő, s mit kell tennünk nekünk ahhoz, hogy szívesen időzzön velünk? Amit biztosan nem: rosszindulatúnak lenni és szándékosan ártani másoknak, önzőnek lenni és vagyon, pénz után futni. Nem, a boldogság nem ilyen dolgokat szeret. Az együttérzést, a kedvességet, a mások iránt érzett őszinte szeretetet, a nálunk gyengébbek segítését annál inkább kedveli, s ha efféléket művelünk, bizony nagy esélyünk van rá, hogy meglátogat minket, sőt, rendszeres vendég lesz nálunk.
Hát nem jobb boldogan, őszinte örömmel átbeszélgetni egy délutánt általunk szeretett emberekkel, mint veszekedni pénzen, gazdaságon, politikán, megbántani barátainkat azért, mert valamit máshogy gondolnak, csinálnak, mint mi? Mert mi az emberi élet valódi értelme, ha nem az, hogy megtaláljuk a boldogságot és elkerüljük a szenvedést?
A boldogság észrevétlenül odalopózhat ilyenkor mellénk, s figyelheti ténykedésünket; ám mi sokszor csak akkor vesszük észre őt, ha már elillant, elment másfelé, hiszen nagyon elfoglalt, sokan vágynak a társaságára. A bánat bezzeg nagyon ráérős kedvében van mindig
, ha szívesen látjuk, ha nem, nem kérdezi: maradhat-e vagy inkább menjen el. Az ilyen délutánokat, a barátokkal töltött őszinte és vidám perceket viszont nagyon kedveli a boldogság, ezzel könnyen magunkhoz csalogathatjuk, s ha elég bölcsek, együtt érzőek és őszinték vagyunk másokkal és magunkhoz, akkor szívesen velünk marad, nem siet.
Mert mit is kedvel ő, s mit kell tennünk nekünk ahhoz, hogy szívesen időzzön velünk? Amit biztosan nem: rosszindulatúnak lenni és szándékosan ártani másoknak, önzőnek lenni és vagyon, pénz után futni. Nem, a boldogság nem ilyen dolgokat szeret. Az együttérzést, a kedvességet, a mások iránt érzett őszinte szeretetet, a nálunk gyengébbek segítését annál inkább kedveli, s ha efféléket művelünk, bizony nagy esélyünk van rá, hogy meglátogat minket, sőt, rendszeres vendég lesz nálunk.
Hát nem jobb boldogan, őszinte örömmel átbeszélgetni egy délutánt általunk szeretett emberekkel, mint veszekedni pénzen, gazdaságon, politikán, megbántani barátainkat azért, mert valamit máshogy gondolnak, csinálnak, mint mi? Mert mi az emberi élet valódi értelme, ha nem az, hogy megtaláljuk a boldogságot és elkerüljük a szenvedést?
