Bálint épp vonaton ült. Kinézett az ablakon, de semmit sem látott, csak feketeséget, nagy, végtelen feketeséget, amit csak időnként oldottak szét az út menti lámpák fénybuborékjai. Olyan az egész - gondolta Bálint - mint egy nagy csokitorta, narancsdarabokkal. Csokivonat. Narancsos csokivonat.

Utazás közben olvasott, mert a vonaton volt ugyan WiFi, de neki nem volt kedve most is rátapadni a netre. Kellett neki egy kis digitális csend. Ugyanezért nem netezett a metrón sem. Hallotta valakitől - tán egy fiatal színésztől -, hogy kellenek az embernek ezek a kis "csöndek"a mai, sztereotípen rohanónak mondott és rohanóvá tett világunkban.

Egyetértett ezzel.

Hemingwayt olvasott és Charles Bukowskit, szerette a stílusukat és szívesen lett volna ő maga is züllött-kompromisszumokat nem ismerő, iszákos író, de nem bírta volna a gyomra. Ez volt a nagy bánata, pedig tudta, hogy a nagy művészek nagy része használt valami tudatbefolyásoló szert az ihlethez. Egyszer volt is egy vita a témáról az egyetemen, és a tudósok sem tudtak megegyezni abban, hogy az ilyen szerek használata minden esetben kerülendő-e, hiszen óriási jelentőségű műalkotásokkal lennénk szegényebbek, ha minden művész absztinens és példás életű lett volna. Ugyanakkor a világ káoszba torkollana, ha nem nem tiltanák a túlzott tudatbefolyásolást.

Sikítottak a fékek, a vonat begördült egy újabb állomásra. Szocreál állomásépület, lerobbant és elhanyagolt környezet, összefirkált falak. Jellegzetes, inspiráló, mégis kevésbé szerethető miliő. Pedig az emberek tették ilyenné, a maguk képére és ízlésére formálták a hosszú évek alatt.

Hülyeség - gondolta magában a fiú, s miközben ezen morfondírozott, eszébe jutott Eszter; a gyönyörű zöldeskék szemek, ahogy nevetés közben tipikus mozdulattal félig behunyja az egyiket. Igazán jellegzetes gesztus, ezt is szerette benne. És szerette az elhivatottságát, az életszeretetét, az örök vidámságát, hogy pezsgővé és barátságossá varázsolja a levegőt maga körül.

Hiányzott Bálintnak, de ha behunyta a szemét, ott volt vele. Honnan jönnek ezek az emlékek? - morfondírozott a fiú, - Hol tartózkodnak, amíg nem gondolok rájuk és honnan jönnek elő megint? Nincs Eszter, van Eszter. - Mi ez, ha nem varázslat?

Eszternek múlt héten halt meg a macskája, Ernest, akit Hemingway után nevezett el. Bálint szerette azt a cicát, okos és jópofa állatka volt. Béke poraira.

Eddig jutott a gondolkodásban, amikor a vonat begördült a pályaudvarra, egy régi, kettővel ezelőtti évszázad végi, hatalmas és gyönyörű épület volt.

Megérkezett. Ideje leszállni. Otthon már várják.