Egyik délután sétáltam a környéken és egy beszélgetésre lettem figyelmes, ami egy - magát láthatóan szépnek tartó, éppen ezért túlsminkelt, szénné szolizott és egymással totális ízlésháborút vívó, különböző állatmintás-arany ruhadarabokat hordó - nő és az elhízott gyereke között zajlott.

- Anyaaa! - szólalt meg Klementin.
- Tessék, kisfiam - mondta a nő, aki Klementin anyja volt.
- De anya, én lány vagyok! - kiabált Klementin sértődötten.
- Ja, persze...akkor miért hívnak Klementinnek?
- Hát nem én tehetek róla...- Anyaaa!- mondta aztán megint a gyerek.
- Igen, kisfiam?
- De én lány vagyok!
- Jó, persze.
- Anyaaa! - szólalt meg harmadszor is Klementin, majd - hogy ne kezdődjön újra az iménti közjáték, gyorsan folytatta is: - Kérdezhetek valamit?
- Már kérdeztél.
- Klementin, elengedve füle mellett anyja csípősnek szánt megjegyzését, folytatta: - Te muffin lennél szívesebben vagy köpőcsésze?
Az anya nagyot sóhajtott, s közben azon gondolkodott: Vajon miért ilyen hülye ez a gyerek? Az nem jutott eszébe, hogy a szüleitől örökölhette.
Ezt kérdezte:
- Mik a feltételek?
- Hát, - válaszolta elgondolkodva Klementin - Ha muffin lennél, akkor finom lennél, csokis-áfonyás, és mindenki szeretne és kívánna, viszont hamar véged lenne. A köpőcsészét ronda dolgokra használják, de sokáig él.
- Akkor köpőcsésze. Szeretek szenvedni, de sokáig élni is.

Klementinék gazdagok voltak. Több pénzük volt, mint amennyi eszük, és egyikkel sem tudtak mit kezdeni. Egy jó dolog volt abban, hogy gazdagok voltak: sosem unatkoztak. Ha gazdag vagy és elég ügyes, meg tudod venni magadnak a boldogságodat. Vagy ha azt nem is, a szórakozást mindenképp.

Klementinék pontosan így gondolták. Mindenki utálta őket a környéken. Rendes környék volt. Klementin anyjáról az jutott eszembe: az élet nem szépségverseny.