Bálint némán meredt a kőből készült, ódon kapuzatra, melynek ívén ősi mintázat futott végig. Rúnáknak tűntek, legalábbis Bálint számára, ő ugyanis nagy Gyűrűk Ura-rajongó volt, abból a fajtából, akik a Tolkien által teremtett nyelvi világot is ismerték, nemcsak a történetet. "Mintha Mória nyugati kapuja előtt állnék" - gondolta magában, pedig nem ott állt. Azon merengett, mennyi mindent élhetett már meg ez az épület, hány eseményt éltek már meg ezek a falak s hánynak voltak tanúi.  

Pusztulófélben volt már az épület, régen templomféle lehetett. A pusztulás azonban relatív: ami az ember számára egy régi, szeretett és fontos emlék eltűnése, az a növények és az állatok számára egy új, izgalmas élőhely létrejötte. Van olyan lepkefaj, amely csak régi, romos kőépületeken él, a szárnymintázata is ehhez alkalmazkodott az évszázadok során.

A terület, amelyre Bálint beszökött, körbe volt ugyan zárva kerítéssel, s táblák is figyelmeztettek arra, hogy lezárt, életveszélyes területről van szó, őt azonban ez nem érdekelte. Olyan hangulata volt, amely ódon emlékek közötti kóborlásra késztette, előtte ugyanis az anyja megint részegen ment haza és szokás szerint hülyeségeket beszélt. Ilyenkor menekült a fiú a történelem biztos falai közé.

Továbbmenve észrevett egy nagy repedést az épület falán; akkorát, hogy ő maga kényelmesen be tudta magát préselni, pedig nem volt vézna srác. Arra eszmélt, hogy zuhan. Már percek óta vagy egy órája csak zuhant, nem tudta megállapítani, s nem akart földet érni. Fölnézett, s látta maga fölött az akna kör alakú, egyre kisebbedő nyílását, amely fehéren világított magasan fölötte. Ekkor hirtelen érezte, hogy valami puhára esik, mintha egy éppen leeresztő ugrálóvár belseje lenne. Élvezettel engedte el magát, élvezte, hogy a puha lepel tehetetlenül és menthetetlenül körbeveszi.

A vesztének érezte, mégis vidám volt, mikor csuromvizesen fölébredt. Az anyja ma jön haza az elvonóból. Tudta, hogy ez volt az utolsó rémálom s hajnal már közel.