Az jutott eszembe egy ma olvasott színész-interjú után, hogy a mostani kormányhoz tartozó politikai vezetők mentalitása hasonlíthat picit a két háború közötti magyar társadalmat leíró Szekfű Gyula-féle neobarokk elképzeléshez. Abban az értelemben, hogy a bizonyos intézkedések mögött mindig meghúzódik egyfajta erkölcsi, ideológiai elképzelés, egy világlátás, ami olyasmit mutat, hogy „mi tudjuk, mi a helyes”. Az oktatás átalakításában és a kultúrpolitikai intézkedésekben nagyon jól látszik az, hogy a döntéshozók a tegnap és a ma  erkölcsileg helytelennek gondolt, rosszul működő rendszereit szeretnék átalakítani egy modern, jól működő, erkölcsileg helyes rendszerré. A kötelező tananyagban foglaltak, a hit- és/vagy erkölcstanórák, testnevelés bevezetése, vagy a kultúrpolitikáról vallott elképzelések jó példák.

 Ez önmagában persze nem lenne baj, hiszen sokan érzékeljük, hogy az utóbbi évtizedekben a korábbiaknál intenzívebb paradigmaváltás kezdődött meg az emberek erkölcsi-kulturális-életvitelbeli gondolkodásában, amely nem feltétlenül pozitív irányú. Ígyhát nem meglepő, hogy egy kormány tenni akar ez ellen. Az viszont vitatható, ahogyan ezt teszi. Biztos, hogy a „régi, hagyományos”, esetleg „keresztényi” értékekhez való visszatérés a megfelelő megoldás? Nem képmutatás-e olyan eszméket hirdetni, amiket a döntéshozók követendőnek tartanak ugyan, de maguk sem tartanak be?

Ilyesféle rendszer volt annak idején a neobarokk társadalom is; olyan értékeket hirdettek kifelé, amelyeket valójában nem tartottak be, ebből alakult ki a képmutató viselkedés, a gazdasági ellehetetlenülés, a nemesi címek vásárlása stb. Egy dagályos látszat-társadalom, ami jól tudjuk, milyen eseményeket hagyott megtörténni a 20. század közepén. 

Nem biztos tehát, hogy ha egy kormány „erkölcsi romlást” érzékel, akkor visszafelé kell elmozdulni, a társadalmat ugyanis nem lehet hátrafelé erőltetni, nem lehet olyan normákat és viselkedésformákat elvárni, amelyek – valamilyen okból – már elkoptak.