Mi értelme a földi életnek? Mi értelme Orbán Viktornak és mi értelme Simicska Lajosnak? Mi értelme Gyurcsány Ferencnek, mi értelme a pápának, és mi értelme a gazdagságnak? Mi értelme a politikai vitáknak? Mi értelme a hatalomnak? Mi értelme tehát az életnek? Ez az egyszerű kérdés foglalkoztat egy ideje engem (meg az emberiség egy részét is néhány ezer éve). És rögtön lelövöm a poént: mindeddig nem sikerült megnyugtató, végleges választ adni rá és valószínűleg soha nem is fog sikerülni, de ettől még újra és újra felmerül a kérdés sőt, állandóan jelen van. Mindenütt. Nem lehet előle elbújni, csak ignorálni ideig-óráig.

Mit tesz tehát az ember, ha elkezdi foglalkoztatni ez a nyomasztó kérdés? Magyarázatot keres (talál) rá.

1. (1) Népszerű magyarázat sokaknak a gyermek. A gyerekeikért élnek, az az értelme az életnek, hogy gyerekek szülessenek és felnevelődjenek, hiszen az a legnagyobb boldogság. De – ha megengedünk magunknak egy kicsit profánabb hangot – miben különbözik ez esetben az ember életcélja a többi földlakóétól? Semmiben. A diófa, a mókus, a zöld szemesostoros, a kutya, a macska, a kardszárnyú delfin életcélja pontosan ugyanez.
2. (2) És ezzel egy baj van. Hogy ez nem cél. Nem életcél. Ez csak az élet hogyanja, a létfenntartás eszköze, módja. Az élet úgy marad fenn, ha az egyedek szaporodnak és saját életüket felváltja később utódaiké. Sok pici élet egymásutánja adja az A Földi Élet folyamatosságát.
3. (3) Lehet egy eszköz cél? A fajfennmaradás lehet az élet célja? Mert ebből az következik, hogy az élet célja a saját fennmaradása. Tehát az élet célja önmaga.

Ha a földi életnek nem sikerül más célt találni, mint azt, hogy önmagáért van, akkor van-e értelme egyáltalán? Értelem az önmagáért levés?

Mai tudásunk alapján egyetlen lény van az összes földi között, amely képes erről a kérdésről, saját létéről gondolkodni, és ez a lény az ember. Ember nélkül a földi élet egy szép, de értelmetlen örökmozgó lenne, egy hógömb, amit ha megrázunk, történik benne valami, elszórakoztat, de értelme nincs.

Mi tehát az emberi élet értelme? Erre két magyarázatot találtam ki: van egy optimista és egy pesszimista. (Realista nincs, mert realizmus szerintem ebben a kérdésben nem létezik, az a reális, amit az ember annak tart és hopp, máris az optimista-pesszimista pároknál tartunk megint.)

1. (1) A pesszimista. Eszerint a földi életnek semmi értelme nincs. Pontosabban egyetlen értelme van: önmaga fenntartása. Az ember pedig, mint az egyetlen lény az ismert életben, amelyik képes gondolkodni erről a kérdésről, nem képes elfogadni azt, hogy ne legyen értelme az életének, ezért magyarázatokat talál(t) ki rá. Erre való az összes hiedelem, vallás, hit. A Kereszténység üdvözülése, a hinduizmus újjászületése, a buddhizmus nirvánája stb. Ma, a 21. századra egyértelműen megkérdőjeleződtek ezek a vallási magyarázatok (bonyolult lenne leírni, hogyan és miért), és új magyarázatokat találtak ki az emberek. Ilyen a gyermek is, lehet ilyen a boldogság keresése-megélése, valami cél elérése az életben stb.

Eszerint tehát az életnek valójában nincs értelme, de az ember ezt nem képes elfogadni, tehát a saját maga által kreált kérdésre saját maga kreál válaszokat.

2. (2) Az optimista szerint az életnek tényleg van valós értelme. Nem csak kreált a jelentés. Az emberi életnek az az értelme, hogy alkossunk, hogy legyünk, hogy boldogságot éljünk át. Az az emberi élet értelme, amit mi annak tartunk.

A föntiekből nyilvánvalóan látszódhat, hogy én a pesszimista felé hajlok, ám hozzá kell tenni, hogy igyekszem középen állni és neutrálisan szemlélni a kérdést. Folyamatosan keresek, hátha egyszer találok egy olyan magyarázatot, ami elég lesz ahhoz, hogy ne foglalkoztasson tovább ez a kérdés.

- 550 lesz – mondta az asszír kasszírnő, akinek keblei eltakarták azt a panorámát, ami a szemétől a pénztárgép felé nyílt volna. Öregecskedő volt már ugyan, látszott rajta, hogy 32 évvel múlt már 16, de valamiért még mindig megnézték a férfiak. Meg a nők.

- Csak 550? – kérdezte a férfi, aki közben elidőztette tekintetét az asszír kasszírnő sziluettjén és éppen nemrég itta meg a kávéját, és mivel éppen nemrég itta meg a kávéját, úgy gondolta, befejezte a dolgát a kávéházban, tehát odament a fizetőpulthoz fizetni.
Csak egy retrópogácsát evett, meg persze kávét ivott, némileg indokolatlanul, mivel sem éhes, sem szomjas, sem fáradt nem volt, és a kávét sem szerette.

Fogyasztás közben eltűnődött azon, hogyan létezhet ma még olyan kávéház-szerű hely, ahol fogyasztás után külön pénztárosnál kell fizetni. Mi értelme ennek? Ez nem racionális. – gondolta a férfi, aki éppen nemrég itta meg a kávéját. Ő egy racionális ember volt. Mindent okkal csinált. A kávét például azért utálta, mert keserű volt, és még álmossá is tette.

- Nah, ez is egy olyan ürge, aki túl sokat gondolkozik – gondolta magában az asszír kasszírnő. Ez a baj ezekkel a magyarokkal, túl sokat gondolkoznak. Túl sokat gondolkoznak és nem jutnak semmire. Bezzeg mi asszírok. Mi nem gondolkozunk, hanem élünk, cselekszünk, élvezünk, haragszunk, megbánunk. Sokkal jobb lenne, ha ezek is ezt csinálnák. Persze nem ezt csinálják, ezt rühellem bennük, mégis itt vagyok Magyarországon. Az asszír kasszírnő nem volt racionális ember.

Esős idő volt. Esett az eső. A férfi, aki akkor még nem itta meg nemrég a kávéját, esernyő nélkül flangált a városban és mikor eleredt az eső, elázásától való félelmében betért az első vendéglátó ipari egységbe, ami a szeme ügyébe került. Ha már betért, kénytelen volt fogyasztani valamit. Mivel a vendéglátó ipari egység egy kávéház volt, ezért csak kávét lehetett kapni, meg néhányféle pékterméket. – Tea nincs? – kérdezte az eladótól a férfi, aki akkor még mindig nem itta meg nemrég a kávéját. – Nincs, ez egy kávéház, itt kávé van. Miért lenne teja? – felelte az eladó és logikusnak tűnt a válasza.

Az eső közben szakadni kezdett odakint, nem lehetett tehát már kimenni, a férfi, aki továbbra sem itta még meg nemrég a kávéját, bennragadt, s kávét kellett rendelnie.

Így történt, hogy a férfinek, aki nemrég itta meg a kávéját, kávét kellett rendelnie egy kávéházban. Pedig nem szerette a kávét. Találkozott viszont az asszír kasszírnővel.

Az eső legyőzte a racionalitást.

 

Az őszinteség alapfeltétel, mindennek a legalapvetőbb alapvetése, minden ezzel kezdődik, enélkül nem lehet tartós és megbízható emberi kapcsolatot kialakítani. Mióta erre rájöttem, azóta törekszem rá, hogy mindig őszinte legyek, amikor csak lehet és másoktól is elvárom az én irányomba. Jobban megbánt, ha valakit őszintétlenségen kapok, mintha durván a képembe vágják az igazságot. Utóbbiból ugyanis tanulok. Olyan emberektől jön általában, akik jó barátaim, akik jól ismernek engem, tudják, milyen vagyok, mit miért teszek. Ők megtehetik (el is várom tőlük), hogy ne kedveskedjenek folyton, hanem mondják meg a véleményüket. 
Általában a javamra válik és rájövök, hogy "basszameg, tényleg nem így kéne csinálni". 

Ha ők nem lennének és mindenki kedveskedne, "nem akarna megbántani", akkor hajlamos lennék elszállni, a dicséretektől hamis képmás alakulna ki bennem önmagamról. (Jó példa erre az a Megasztáros előadó, aki bemegy a válogatásra szar hanggal és mikor a zsűri közli vele, hogy szar hangja van, ő nem érti, fel van háborodva, mert neki otthon mindenki azt mondta, hogy ő jó. Másik elrettentő példa Fásy Zsülike, ugyanezért.)

Szeretem tehát az építő, őszinte kritikát, de csak olyan személyektől, akik ismernek és van alapjuk kritizálni engem. 

De eszembe jutott, hogy az őszinteségnek is vannak határai. Ha mindenki teljesen őszinte lenne egymással, akkor valószínűleg egy idő után mindenki elkezdene utálni mindenkit és kiszámíthatatlanok lennének az interakciók. Azért, mert az ember sokszor érzésekből kommunikál, az érzelmek pedig kiszámíthatatlanok (ezért is kevés például önmagában a szerelem egy házassághoz). Lehet, hogy ma őszintén azt gondolom, hogy Béla egy megátalkodott komornyik, holnap meg már azt, hogy mégse. Tán a harag mondatta velem tegnap. 
Ez az első eset, amikor jobb néha hallgatni. Ha az asszony első főztje rossz lett, nem biztos, hogy porig kell alázni érte, mégha őszintén azt is gondoljuk, hogy ehetetlen. (Szerencsére ezt az őszinteség-korlátot a többség ismeri és betartja).
Ez a korlát az őszinteség rövidtávú felfüggesztése a hosszútávú béke és jó viszony fenntartása érdekében. 
A hallgatás sokszor bölcs.
Vannak más korlátai is az őszinteségnek? Gondolkodom rajta.

5
Az ég és föld nem emberi:
néki a dolgok, mint szalma-kutyák.
A bölcs ember sem emberi:
néki a lények, mint szalma-kutyák.
Az ég és föld közötti tér,
akár a fujtató,
üres és nem szakad be,
mozog és egyre több száll belőle:
kell rá szó, ezernyi;
jobb némán befelé figyelni.
(Weöres Sándor fordítása)

Mailyn Monroe-val ellentétben nekem őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a dolgok okkal vagy ok nélkül történnek-e. Gondolkodtam már ezen egy párszor, meg ez amúgy is egy olyan téma, ami időnként divatba jön. Manapság a keleti misztériumvallások, a karma meg ilyesmi népszerűsége is előtérbe hozza, bizonyos helyeken és társaságokban divatos hinni ilyesmiben. 

Engem mindig idegesített, ha valami divatos, és egy csomóan csak azért hisznek benne, mert az. Azért bosszant, mert ez nem tud mély meggyőződéssé válni (vagy csak nehezen), nem saját tapasztalaton, tudáson, stb. alapul, nem azért fordult felé az illető, mert szüksége volt rá, mert találkozott vele, hanem azért került a szeme elé, mert mások is abban hisznek. Ezáltal felfedezni is egyszerűbb volt a dolgot (a divatot sosem kell keresni), megérteni sem volt nehéz, hiszen egyszerűsítve van, hogy sokan megértsék.
Nem divatozok. Az "okkal történik?" kérdésnek sokkal több magyarázatát tudom megismerni úgy, ha nem kötelezem el magam egyetlen magyarázat mellett sem, csak mindegyiket próbálom megérteni. Érdekesebb is.  
Aztán mikor belegondoltam, rájöttem, hogy ez is elhatározás, felfogás kérdése. Szépen visszagondoltam mindig a legutóbbi eseményekre, kicsikre és nagyokra, és azt vettem észre, hogy 10%-uk sem volt olyan, amire azt mondhattam volna: "Nah, ez időpocsékolás volt!". Mindegyik adott valamit; tapasztalatot, tanulnivalót, érdeklődési témát, vagy, ha mást nem, egy kis élményt. Például sokan bosszankodnak, ha vizsga előtt lekésik a vonatot egy barátjuk miatt, ám mindjárt árnyaltabb a helyzet, ha észreveszik, hogy legalább volt idő vidáman beszélgetni kicsit, főleg, mert előtte fasírtban voltak. Én ilyenkor azt mondom: Jó lett volna elérni, de még jobb volt lekésni, maradandó élményt adott, míg a másik egy átlagos esemény lett volna. 

Ez a tapasztalás és felfogás vezethet el oda, hogy az elején feltett kérdésre (okkal történnek-e a dolgok?) hajlamosak legyünk azt válaszolni: mindennek van oka, ha észrevesszük, mi az.   

Érdekes, hogy milyen gyakori jelenség a féjszbúkon az antitájmlájnizmus. Kezdetben, mikor előkerültek az első ilyen adatlapok, kicsit értetlenkedve fogadtattak, aztán mikor kiderült, hogy egyszer majd, a jövőben mindenkinek az adatlapja ilyen formára fog átváltani, hitetlenkedés lett a vége. Én nem hittem el, azt képzeltem, ez is csak valami szokásos féjszbúk-pletyka. Pedig nem. Egy érdekes mini-harc bontakozott ki belőle. Voltak azok, akik kezdettől fogva üdvözölték az új formát, éltek vele, használták, a másik oldalon az ellenállók, akik utolsó vérükig kitartottak a régi adatlap mellett, köztük meg a többi arc, skálaszerűen.
Az okok eltérőek, engem az eljárás módja zavart leginkább: hogy nem lehet választásom, ha törik, ha szakad, rám erőltetik az idővonalat, ha tetszik, ha nem, mert ez jó nekem, szebb, izgalmasabb, visszakereshetőek a régi dolgaim  stb. Ilyenkor jön elő a "csakazértsem"-mentalitás, hogy menjenek a fenébe, ezek után a végsőkig kitartok a régi adatlapom mellett, még akkor is, ha az új tényleg hasznosabb vagy szebb. Hülyeség? Lehet. Nem racionális döntés? Nem hát. Vállalom, nem vagyok mindig racionálisan döntő lény. Ez van.
És vagyok olyan merész, hogy párhuzamot vonok a féjszbúk önkényes "majd én megmondom, mi a jó nektek" eljárása és bizonyos földi hatalmak országirányítási módja között. Passzív ellenállás a vége.
Az idővonal persze nem eget verő dolog, nem muszáj féjszbúkon lenni, el lehet onnan menni, inaktiváltatni magunkat (persze senki sem elég erős ehhez), az eljárás mégis kicsit bántó. Ha az antitájmlájnizmus ekképpen egyfajta passzív ellenállás, meg tudom érteni a követőit.

A random (véletlenszerű, nem tervezett, meglepetésszerű) találkozások a legjobbak! Tényleg. Gyakran megyek jó előre megszervezett/tervezett, programmal ellátott találkára, de az ilyenek néha nyögvenyelősek és erőltetettek, nem váltják be a hozzájuk jő előre befűzött reményt és csalódást okoznak. Nemígy a randomtalálkák. Ezekre nem számítok. Éppen ténykedem valamit (vagy fontos vagy nem) aztán jön a hívás hogy nem érek-e rá véletlenül, mert akkor csinálhatnánk valamit. Persze mindig gondolkodnom kell, hogy ráérek-e, megéri-e  félbeszakítani a ténykedést, aztán rendszerint az a vége, hogy ha nemet mondok, megbánom később. Ezért igyekszem igent mondani. A randomtalálkára nem számíthat az ember, nem várhat el tőle semmit, nem lovalhatja bele magát semmibe előre, így gyakran minden jó, amit történik. A pillanat, a véletlen hozza az eseményeket (számomra) és ez izgalmas.
Mindig eszembe jut ilyenkor, hogy az ember (adott esetben Én) tervez mindent, elképzeli az életét, a teendőit, mikor mit kéne csinálni, hogyan, kivel/kikkel kéne már (végrevalahára) találkozni, összefutni, beszélni, meginni valamit. Az élet aztán átírja, felborítja a terveket, újakat hoz a helyükbe, én meg hálás vagyok neki ezért. Tényleg néha meseszereplőnek érzem magam, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, egyik kaland jön a másik után, keresztbe húzva a számításokat. Mézeskalácsházat és horcruxokat keresni azért nem szoktam gyakran, de azért adódik egy s más, amiért hálás vagyok. Hogy kinek, minek, az jó kérdés. A sorsnak? A véletlennek? Az életnek? Istennek? Nevezze ki minek akarja, én életnek neveztem fent, ám a történés a lényeg. A közös, tervezhetetlen élmények.
A dolgok néha csak úgy megtörténnek az emberrel, mindegy, mit tervez. És ez gyakran jól is van így.  Aki nem hiszi, járjon utána.