A Tervezett Elavulás története
 | |
| "-Nézd, édesem, vettem ma valamit! -Óh, drágám, annyira büszke vagyok rád!" |
A mese ott kezdődik, amikor az 1929-es válság arra kényszerítette a gazdasági élet akkori szereplőit, hogy valamit változtassanak a folyamatokon a gazdasági növekedés újbóli fellendítése végett. A korábbi európai recept az volt, hogy növelték a gyártott termékek számát, folyamatosan és nagy mértékben, ami gazdasági fellendülést hozott ugyan, de egy idő után a piac telítődött, nem kellett már annyi új dolog, ekkor jött a válság (természetesen leegyszerűsítve).
Új módszert kellett tehát kitalálni. Ez a módszer végül a termékek élettartamának megtervezése (pontosabban megrövidítése) volt. A nyugati világ országaiban nem az volt többé a cél, hogy egy izzó minél tovább világítson, hiszen akkor nem venne újat senki, hanem az, hogy meghatározott idő alatt tönkremenjen, így lehet újat venni (és persze gyártani).
Lassan elkezdett formálódni a modern fogyasztó társadalom: mindig megjelentek újabb, szebb, jobb, modernebb termékek, amelyek a reklámoknak köszönhetően csábítóak lettek az emberek számára, akik lassacskán rabjaivá váltak a fogyasztásnak. Akkor is vásároltak ugyanis, amikor egyáltalán nem volt szükségük rá.
Így megy ez ma is, gondoljunk csak például a mobiltelefonokra. Sokan nem azért vásárolunk új készüléket, mert a régi működésképtelenné vált, hanem azért, mert az új szebb, jobb, többet tud. Néhány hónap múlva aztán kezdődik a dolog elölről.
Mindezzel nem is lenne gond, ha a Föld erőforrásai végtelenek lennének, és a szemetet is lenne hova rakni. Ez azonban nem így van. A nagy gyártási láz közepette nem gondolunk arra, hogy a sok szemetet el is kell helyezni valahol (a tengerfenéktől és a szegény országoktól különböző helyen), arról nem is beszélve, hogy az erőforrásokat milyen mértékben használjuk el. Az újrahasznosítás mértéke eltörpül a nagy egész mellett, már-már közhelyszámba megy a szén, olaj, földgáz, stb. készletek kimerüléséről szóló kurzus.
Az egészben az a furcsa, hogy az emberek alkotóelemekké váltak egy olyan globális rendszerben, amelyet ők maguk hoztak létre. Az országok a GDP mértéke alapján vannak osztályozva, a gazdaságpolitikák fő célja a gazdasági növekedés. Kérdés, hogy meddig? Meddig mehet ez így tovább? Ésszerű-e egy végtelen növekedés-célú gazdasági rendszer egy bolygón, amelyen az erőforrások azonban nem végtelenek? Jó dolog-e az embernek a folyamatos fogyasztás? Nagyobb öröm-e egy új Ipod vagy egy új plazmatévé a karácsonyfa alatt, mint egy beszélgetős este a barátainkkal?
Ma világválság van, a fönt felvázolt abszurd gazdasági rendszer egy újabb válsága. Lehetne máshogyan csinálni, fenntartható, az emberek számára több valódi örömöt nyújtó szisztémát alkotni. Szenvedünk, pedig mi magunk vagyunk az okai az egésznek, nem más.
Csak rajtunk múlik, hogy változunk-e. Rajta hát.
Az alábbi linken a témáról szóló film érhető el: https://www.youtube.com/watch?v=UmatL75dO3c&feature=share
