Ma, október 23-án elgondolkodtam kicsit a szabadságon. Zajlanak a szokásos megemlékezések, államiak, civilek, unalmasak, érdekesek, aktuálpolitikai felhangúak és egyetemesek egyaránt. Eszembe jutott rengeteg dolog, hogy mit kellene mondani ma, mit nem, kikre kell emlékezni, hogyan, stb. csak egy dolog nem jutott eszembe (valójában de, mivel most leírom): hogy mennyire jó, hogy ma, 2011-ben, Magyarországon szabadság van. Leírhatom ezt a szót, meg ezt is, az egész sort és még sok százat, mások meg szervezhetnek  tüntetéseket, sokan, sokfélét. Bátran kimehetünk az utcára bármikor, elsétálhatunk bárhova, beszélgethetünk Adorján haverunkkal akármiről.

A szabadság is  az olyan dolgok egyike, amelyet akkor értékelünk igazán, akkor érzékeljük szükségességét, ha nincsen. Ez természetes, hiszen a szabadság alapvető emberi jog, jár az embernek, születésétől fogva a haláláig, hacsak nem tesz valami olyan csínyt a saját társadalma ellen, amiért az kénytelen megfosztani őt tőle.

Milyen érdekes elgondolni, hogy csak néhány száz éve tartják alapvetőnek. Bizonyára egy magyar jobbágy másként gondolkodna a szabadságról, csakúgy, mint egy gladiátor az ókori Rómában. Nyilván nem írogatnám ilyen nyugodtan ezt a blogot, ha közben a gazdám utasítására éhbérért kellene dolgoznom egy szénbányában. Mi, mai emberek becsüljük hát meg szabadságunkat, örüljünk a jónak, és mindig tartjuk emlékezetben azt, hogy mennyien haltak meg fiatalon, befejezetlen élettel a szabadságért. A sajátjukért és a mienkért is.