Régebben, mikor még Budapest minden metróvonalán (a Földalattit nem számítva, tehát mind a kettőn, mert a 4-es meg még csak pajzán fogalom volt) a már-akkor-is-régi, szovjet kocsik jártak, gyakran figyeltem őket. A kettes vonalán jártak egészen régiek is, ezeknek a sorszáma kétszázas vagy százas kezdetű volt, s köztük nem egy olyan előfordult, aminek faberakásos ablakkerete volt belül. Menő volt, szerettem azokat a kocsikat, paradox módon 20. század elejei hangulat volt bennük a szovjettel keveredve, egy kicsit olyan Ferenc József - Kádár János-találkozó hangulat.

Aztán lecserélték azokat és felújították, s a nagyon régiek mentek a kukába (tehát alkatrésznek), a még használhatók meg a hármas vonalra, az élményem meg eltűnt. Nembaj, lett helyette új, és az Alstommal utazást is ki lehet bírni azért, ugye. Egészen nyugati életérzés.

Gondolkodtam azon, hogy a szovjet kocsikból álló szerelvényeket kétféle kocsi alkotja: vezetőfülkés és vezetőfülkétlen, ám vezetőfülke nem csak a szerelvény két végén van, hanem néha itt-ott, középen is. Nem értettem, mi értelme van ennek. Aztán rájöttem, hogy egészen prózai oka lehet: a még éppen működőképes kocsikból állítják össze a szerelvényeket és ha bekerül közéjük egy fülkés, hát üsse kő. Legalább gurul és nem is gyullad ki olyan sűrűn. Csak néha. (Akkor most képzeljük el, hogy az Alstomok milyen állapotban lesznek 35 év múlva).

Utálok metrón utazni, de legalább gyors, és ha nem olvasok éppen, akkor is lám, van min gondolkodni.