Kertész Imre, az egyetlen Nobel-díjas magyar író K. dosszié című könyvében eképpen emlékszik vissza azokra a percekre, amikor a meghurcoltatásból visszatért Magyarországra:

Éppen ezekre az első napokra nemigen emlékszem. Futó benyomások maradtak csak bennem. Például, amikor a Nyugati pályaudvarról az egykori Berlini (később Marx, ma Nyugati) térre kiléptem, vakítóan sütött a nap, és a 6-os villamos megállójában egy hangszóró a „Te vagy a fény az éjszakában…” kezdetű slágert bömbölte. Mellettem egy eléggé jól öltözött ember a nyakába akasztott tálcáról „kukoricamálét” kínált a vevőknek. Emlékszem az újságárusokra – ahogy akkor mondták: a rikkancsokra –, akik soha nem hallott újságcímeket ordibáltak. Általában, ezeket az első napokat a napfény 99ragyogta be, nyár volt. Egy idegen világban jártam, ahol egyszerre megcsapott a szabadság lehelete, főként az utcákon. A lakásokban komor dolgokról beszéltek az emberek, fölmérték veszteségeiket s az előttük álló bizonytalan jövőt latolgatták. Erre nem nagyon tudtam odafigyelni. Emlékszem a Budapest–Salgótarjáni Gépgyár irodájára, ahol anyámat megleptem. Kirohantak a kolléganői – akiket korábbról magam is ismertem –, és mindenki ölelgetett és roppantul meg volt hatva. Elterjedt a híre, hogy „hazajöttem a lágerből”, és hülye kérdéseket intéztek hozzám. Éjszakánként tűrhetetlen viszketésre ébredtem. Felgyújtottam a villanyt, azt hittem, tetvek mászkálnak rajtam; de nem, a testemet vörös hólyagok borították, valamilyen allergiám volt. Anyám elvitt az üzemorvoshoz, akit – ma is emlékszem – Bock doktornak hívtak. Kalcium-injekciókat javasolt, és teljesen meghatott, ahogyan a kezébe vette a karomat és óvatosan beleszúrt a vénámba: elszoktam tőle, hogy így bánjanak velem. Egyszóval csupa meglepetés vett körül, míg aztán lassanként visszaálltak a hétköznapok.

 

És íme, ezt a dalt "bömbölte" a hangszóró:

Hankiss Elemér egy igazán érdekes ember volt. Folyamatos lelkesedéssel kutatta az élet értelmét, olvasott, gondolkodott és beszélt. Azon kevés tudósok egyike volt, aki képes volt közérthetően megfogalmazni a mások számára is érdekes mondandóját, amely, ma, a 21. század elején, a digitális korszakban a tudomány egyik legnagyobb kihívásának látszik. Hogy nem elég tudni valamit, ha azt akarjuk, hogy mások is tudják, úgy kell elmondani nekik, hogy megértsék. S némi humor sem árt, az sokszor hasznosabb ezer komoly körmondatnál.

Ő képes volt erre.    

Egyszer, mikor az Ars sociologica rendezvénysorozat keretén belül saját pályájáról beszélt a Pázmányon, mindenre azt mondta, hogy gyakorlatilag véletlen csöppent oda. Véletlenül lett az MTV elnöke, szociológusnak sem tartotta magát igazán. Egyszerűen úgy alakult. Miközben gondolkodott, olvasott és kutatott, különböző tudományterületeken és helyszíneken találta magát.

Öröm volt egy olyan embert hallgatni, aki nem szakbarbár. Nem pusztán a saját tudományterületének ismerője, hanem széles körű ismeretekkel rendelkezik, rendkívül olvasott és mindezek miatt képes olyan szemszögű kérdéseket feltenni a világról, amit egy szakbarbár nem.

Nem sorolható be egyértelműen egy tudományterületre, egy politikai oldalra, egy filozófiai irányzatba, ő sok mindenhol jelen volt. Saját elmondása szerint nem mélyedt el igazán egyetlen tudományterületben sem annyira, amennyire lehetséges lett volna, s mégis, a sok-sok tudós elme közül az ő neve marad fenn leginkább.

"Betegesen optimista" volt, a legnagyobb válságban is képes volt meglátni a reményt, a lehetőséget, a kiutat.

Ő egy picit mindannyiunké. " A Hankiss".

Emlékezni fogunk rá és sokat fogjuk emlegetni gondolatait, optimizmusát a jövőben is.

Nyugodjék békében.

Az élet szép, csak néha nehéz elviselni az embereket. És mivel egy ember számára az élet nagy része embertársai körében zajlik (pláne, ha egy nagyvárosban él), ez bizonyos emberekben, bennem is gyakran okoz némi feszültséget, diszkomfortot, utálatot, fáradtságérzést, kiábrándultságot. 

Néha valami egyedire vágyom; érdekes beszédtémákra, érdekes emberekre, vonzó személyiségekre, a mindennapi "emberi játszmákból" (Eric Burne) való kiszakadásra.

Gyakran ugyanazok a sztorik ismétlődnek, ugyanaz az ostoba locsogás férfiakról és nőkről, a napi politika megjegyzésre sem érdemes fordulatairól (amelyekre nemhogy egy év, már egy hét múlva sem emlékszik senki, az adott pillanatban viszont van energiánk felidegesíteni magunkat rajtuk, ugye). Gyakori panel még a normasértés-elítélő beszélgetés: Micsoda dolog, hogy a Kovács Béla nem takarította el a járdáról a leveleket, mert ha megtette volna, nem csúszom el az alattuk megbújó kutyaszaron. 

És ha nem vigyázom, így telik ez élet, ezek a panelek, ezek a játszmák fognak ismétlődni nap, mint nap, én meg unni fogom őket, várva azokra a ritka pillanatokra, amikor egy érdekes, általam szeretett ember feldob valami vicces sztorival, kedves megjegyzéssel vagy vidám látásmóddal rávilágít az egyébként unalmasnak tűnő világ egy bizonyos nézőpontból viccesnek is látható részletére.

Megint ott tartunk tehát, amin mostanában gondolkodom és egyre biztosabb vagyok benne: hogy minden csak felfogás, nézőpont, szubjektív érzékelés kérdése. Unalmas, mert én annak látom. Ha nem látnám annak, akkor izgalmas lenne, mint ahogy van olyan ember, akinek az. 

Mostmárcsak az a fárasztó, hogy izgalmasnak lássam az unalmas dolgokat. Ez fárasztó.

Az örökké unalmas emberek izgalmasnak látása meg egyenesen lehetetlen.

Itt most felmerülhetne az a primitív ellenérv, hogy "de mi van, ha valakinek meg az unalmas, ami neked nem" vagy "De mi van akkor, ha valakinek te vagy unalmas?" Na bumm. Akkor egyrészt egészségére, mindenki úgy vélekedik a világról, ahogy akar (és ahogyan megteheti).

Másrészt utalhatunk arra a képzeletbeli skálára, amely három részre van osztva. A közepe a szubjektív rész, a két vége objektív. Az egyik végén az emberek által kis szórással, egyöntetű véleménnyel kiválasztott unalmas emberek vannak (tehát a vele találkozók nagy rész unalmasnak tartja őt). A skála közepén, a legnagyobb tartomány a vitatható, szubjektív kategória, itt azok az emberek foglalnak helyet, aki valaki szerint unalmasak, mások szerint nem. A skála másik vége, ugyancsak kis rész pedig a mindenki szerint érdekes, izgalmas személyiségek.  

Így zajlik tehát a dolog, ezt képzeljük el. Az érdekes emberekre várunk.

Ha a modern demokratikus társadalmak olyanok, mint az emberi test, akkor a fájdalomnak a tüntetések felelnek meg.

Olyan jelzések, amelyek kellemetlenek lehetnek, elharapózhatnak, egyébként pedig valami mélyebb problémára, bajra hívják fel a figyelmet, amellyel törődni kell, meg kell gyógyítani, meg kell szüntetni. Ha nem törődünk vele, sokkal rosszabb lehet. 

A különbség, hogy az emberi test esetében egyértelműen meghatározható egy "egészségi állapot", amihez képest mérhető a betegség. A társadalom esetében nincsen ilyen, vitán felül álló állapot (noha voltak és vannak olyan gondolkodók, akik megkíséreltek meghatározni ideális és patologikus társadalmi állapotokat, társadalmakat). A demokratikus társadalom esetében a társadalomnak magának (tehát az embereknek) kell konszenzusra jutniuk egymással, hogy mi az az "egészségi állapot", mi az az intervallum, amelyen belül kellemes élniük, és mi az, ami már nem fér ebbe bele.

Ha elharapózunk a hasonlattal, akkor a forradalom lehet a hányás. Egy végső esemény, amely alapvetően rossz, de megkönnyebbülést hozhat, felszabadító érzés, amely után jobban leszünk.

A fájdalomcsillapító egyik esetben sem megoldás, sem az alkohol, noha utóbbit ősidők óta használják mindkét dolog problémáinak elfeledtetésére. 

Kevés szó esik a hátrányos helyzetű, nehéz sorsú szavakról, pedig rengetegen vannak. Senki sem törődik velük általában, senki sem tesz értük semmit, pedig nekik is vannak érzéseik. Vagy nincsenek.

Ma muszájkáról lesz szó. Muszájkának születése óta egy vágya van, hogy "ly"-nal írhassa magát. Semmi másra nem vágyik az életben.

Muszájkával azonban kevesen törődnek. Vannak, akik ly-nal írják, s noha ez öröm neki, nem tart sokáig, mivel a "jótevőknek" ez a cselekedete általában nem tudatos.

Úgy gondoltuk tehát, hogy a képzeletbeli Hátrányos Helyzetű Szavak Alapítványán keresztül valóra váltjuk a kis Muszáj vágyát, és ma, kora délután elmentünk hozzá, és nagy örömet okozva neki megvalósítottuk a vágyát. Tudatosan leírtuk ly-nal. Muszály.

Muszájka azóta Muszályka is egy kicsit és boldogabb, mint valaha.  Nagy örömet okoztunk ezzel neki.

Van egy érdekes ellentmondás. Ez máris nem igaz, mert több érdekes ellentmondás van. Igen ám, de ez az élet értelméről való gondolkodással kapcsolatos. Nah, így mindjárt más, ugye?

Az ellentmondásnak két oldala van. Az egyik, hogy (1) sokan azért nem gondolkodnak az életük értelmén, mert eszükbe sem jut. Nincs rá idejük. "Van fontosabb dolgunk is ennél." Nincs idő filozofálgatni, mert tenni kell a dolgunkat. Le kell adni a cikket határidőre, tető alá kell hozni az épületet, le kell zavarni a kampányt, végezni kell a leltárral péntek délre. Vagy egyszerűen csak dolgozni kell.

És itt a paradoxon. Tesszük a dolgunkat, mert tenni kell, ám közben nem érünk rá azon gondolkodni, mi értelme az életnek. Tehát: dologtevés közben nem érünk rá azon gondolkodni, miért is tesszük, amit teszünk. Furcsa, nem?

Amiatt nem érünk rá gondolkodni azon, hogy mi értelme annak, amit csinálunk, mert csináljuk, amit csinálunk.

(2) Aki ráér gondolkodni az élet értelmén, az vagy szakít időt rá egyéb teendői mellett, vagy egyszerűen csak tudatos. Szeretné tudni, miért kell ezt vagy azt csinálnia. Miért van értelme bármit is csinálni?

Itt meg az a véglet, ha valaki semmi egyebet nem csinál az élet értelmén-gondolkodás mellett. Neki túl sok ideje van erre, mert nem csinál semmit. És persze valószínűleg választ sem talál a kérdésére. 

Épp José Ortega y Gassetnek A tömegek lázadása című klasszikusát olvasom, abban van lábjegyzet formájában az alábbi idézet, amely azonban lábjegyzetsége ellenére talán éppen arról szól, amit én már korábban, több bejegyzésben is leírtam az emberek életfelfogásáról. (Például itt.)  Az élet lényegét érintő kérdés.

Elmondhatni, hogy szinte senki sem fogja komolyan venni ezeket a szavakat és az értőbbek is mindezt csak egyszerű, bár megindító metaforáknak fogják tekinteni. Csak az eléggé értelmes olvasó, aki nem hiszi magáról, hogy ismeri az élet mibenlétét vagy pedig azt, hogy mi nem az élet, veszi majd eredeti értelmükben e mondatokat és fogja így – legyenek bár igazak vagy tévesek – meg is érteni. A többiek között a legangyalibb egyetértés uralkodik, egyetlen különbséggel: némelyik azt hiszi, hogy az élet, komolyan szólva, a lélek élő folyamata, míg mások azt tartják, hogy vegyi reakciók egymásra következése. Nem hiszem, hogy helyzetemen javíthatnék azzal, ha ez annyira hermetikusan zárt olvasóim elé egy egész gondolatrendszert tárnék, kijelentve, hogy az élet szó eredeti és alapvető értelme akkor derül ki, ha a biográfia, nem pedig a biológia értelmében vesszük. Annál a mély oknál fogva, hogy minden biológia tulajdonképen csak bizonyos biográfiák egy fejezete, az, amit a biológusok (biografiális) életükben csinálnak. Minden más csak absztrakció, képzelgés, legenda.

Van egy érdekes tulajdonsága (szokása, hajlama, stb.) az embereknek: szeretik keresni "az Igazságot". Nagy ível. Szentül szeretik hinni, hogy létezik, megtalálható, megismerhető.

Egy ügy kapcsán például várnak arra, hogy "majd kiderül az igazság". Két ember közötti vita esetén el kell dönteni, "kinek van igaza".

Sőt, még a viták eldöntésének intézményesült formáját sem átallottak "igazságszolgáltatásnak" elnevezni. (Aztán persze mindig jól meglepődnek, mikor ledől ez a hiedelmük, és kiderül, hogy az igazságszolgáltatás nem igazságot, hanem jogot szolgáltat, ami persze gyakran nem esik egybe).

Szerintem meg ha többfelé boncoljuk az igazság témáját, megérthetünk valamit, amit korábban nem gondoltunk még talán át.

(1) Egyféle Igazság nem létezik. Csak sok pici. Az én igazságom, a te igazságod, a Béla igazsága, vagy éppen Charles Bukowskié. Az emberek pedig szeretnek csatlakozni a hangosabban hangoztatott és/vagy számukra szimpatikusabb igazsághoz. Minél többen csatlakoznak egy igazsághoz, annál többen fogják azt az igazságot (tehát valójában véleményt) objektív igazságnak tartani. Nagybetűs Igazságnak. Konszenzus alakul ki róla. Az igazság tehát lehet demokratikus is.

(2) Másfelől viszont az igazság nem demokratikus, hiszen az Föld tengely körüli forgása attól még nem fordul meg, hogy sokan állítják. Bizonyos tények tehát nem az emberen dőlnek el, hacsak az érzékelés szubjektivitását nem vesszük bele. (Emlékezzünk Alfred Schützre: "Minden tény értelmezett tény"). Azonban legyünk őszinték: bizonyos dolgok igazsága nem az ember véleményétől függ. 

(3) Végül pedig van egy érdekes jellemzője az igazságkereső folyamatnak: szeretünk két táborra szakadni. Ez igaz mind a hétköznapi, mind pedig a tudományos igazságkereső folyamatokra. Jó vs.rossz, jobb vs. baloldali, evolucionista vs. antievolucionista, ateista vs. istenhívő, strukturalista-funkcionalista vs. konfliktuselméleti. 
Valamiért azt képzeljük, érdemes a vitás kérdéseket két alternatívába tömöríteni és azt hisszük, ezek egyike tartalmazza az Igazságot. A megoldás persze általában az, hogy a két tábor egyikébe sem szabad beállni, egy sem hordozza kizárólagosan az Igazságot, ám mindkettő fontos részleteket tartalmaz belőle. Egyiknek sincs értelme a másik nélkül, mert önmagában torz, féligazságokat hordoz. 

Az árnyalt gondolkodás persze sokkal unalmasabb, mint a fekete-fehér, de ez van. Én hiszek abban, hogy érdemes látszólag érdektelen kérdésekről elmélkedni, mert gyakran kiderül, hogy ezek nem kevésbé lényegesek, mint a látszólag érdekes kérdések.

Rád vagyok gondolva

Rád vagyok gondolva Etel,
Időnként mindig, ahogy nevetel.

Véres szavak csilingelnek ahogyan szádró'
Hiába: a te kerítésed sincsen kolbászbó'.

Rád vagyok gondolva most is éppen,
Mostmeg nem. Ja, de! Mégsem.

Látod Etel, a mi kapcsolatunk mindig ilyen vót: érzelmileg vegyes.
Ha hibázol is, légy hozzád mindig kegyes.

Kegyes vagyok én is hozzám, légy hát te is az;
S akkor megin' rendben lesz minden, nem nő többet az érzelmi gaz.

Mert érzelmi gaz nőtt hajdan lét-kertünkben,
Viszálytunk is sokat gyomirtótlan mérgünkben.

Jó, hogy vége hát nekünk, Etel,
Remélem, porcelánt azóta sem eszel.

Rád vagyok gondolva azóta is mindig sosem,
Bár irántadi szerelmem elmúlt már. Ja nem.