Inglehart és az apró hangok



 Igaza lehetett Ronald Inglehartnak, amikor megfogalmazta azt a gondolatát, hogy az elvontabb értékekért való társadalmi küzdésnek az anyagi jólét egy minimumszintjének elérése lehet egyik feltétele.  
Ez a koncepció alapvetően arra vonatkozott, hogy a II. világháború után Európa (nyugati-világ) -szerte beindult egy gazdasági fejlődés, ami korábban sosem látott szintű, biztonságos megélhetési körülményeket teremtett a széles tömegek számára. Így fokozatosan egyre kevésbé kellett a mindennapi megélhetésre koncentrálni a többségnek, elkezdhetett elvontabb dolgokkal is foglalkozni. Ezzel magyarázzák, hogy nemsokára megjelentek a politikai elégedetlenségi, diák, szabadság-követelő, kapitalizmus-ellenes, környezetvédő mozgalmak, s olyan témákat vontak be a közéleti diskurzusba, amelyek korábban szinte soha nem kerültek elő vagy csak jóval csekélyebb mértékben. (És itt most nem a nagy, történelmi forradalmakra kell gondolni, mert ugyan azoknak is gyakran szerepelt a jelszavai között a szabadság követelése, ám nem békében, hanem elnyomásban törtek ki).

Ha megvan tehát a nagyjából biztos megélhetésünk, van állandó fizetésünk, élelmünk, sőt, lassan már folyóvizünk és fürdőszobánk is, terjeszkedik a szociális rendszer, egyre kevésbé hagynak minket magunkra (egészségügyi ellátás fejlődése, nyugdíj, stb.) akkor marad energiánk felfigyelni a minket körülvevő, a világ valamennyi emberét érintő absztraktabb problémákra is. Így kezdődtek a diáklázadások is, a hippi mozgalom is, majd később a környezetvédő csoportok tevékenysége. 

Sokszor eszünkbe juthat, hogy miért ilyen apatikusak, kedvetlenek, pesszimisták, rosszindulatúak, passzívak és szőrszálhasogatóak a magyarok. Nem tudjuk, de szerencsére egyre több olyan hang jelenik meg, amelyek picik és halkak ugyan, de pozitív világlátásra sarkallnak. Azt súgják: nem kell rögtön megbosszulni valami „elmés, magyaros” trükkel, ha valaki téved, neadjisten olyan tesz, ami minket rosszul érint. Nem kell oldalba taszítani a másikat a buszon, ha ő véletlenül megbökött minket.   
Azt súgják ezek az apró, pozitív hangok, hogy nézzük mindig az élet napos oldalát, vegyük észre a jót, felejtsük el a rosszat vagy legalábbis ne koncentráljunk rá állandóan. Másnak sincs több problémája, mind nekünk. Az átlag bhutáni olyan szegény, amilyenek mi már régen voltunk, mégis mosolyog és elégetett azzal, amije van. Nem rosszindulatú.  

Én velük értek egyet, és sokszor hangoztatom, hogy mi, magyarok is lehetnénk pozitívabbak.
Ám itt jön be Inglehart gondolata: lehetséges, hogy nekünk túl sok problémánk van ahhoz, hogy „ráérjünk vidámnak lenni”? Túl szegények vagyunk? Nem tudunk az értékeinkre koncentrálni, mert küzdenünk kell a napi megélhetéssel, a bürokráciával, az abszurd és ellenséges politikai életünkkel? Lehet.
De azt is gondolom, hogy ez nem mentség. Akarás kérdése. 

Hiszek a halk, kicsiny de pozitív hangoknak, bízom bennük és remélem, hogy felerősödnek annyira, hogy mindenki hallhassa őket és elgondolkodhasson, mi jobb neki: a rosszindulat, a bosszúvágy, a harag, az elkeseredettség, vagy inkább azért akar küzdeni, hogy a jót, a vidámat, a boldogság-morzsákat vegye észre maga körül.
Lehetséges?