Az őszinteség korlátai
Az őszinteség alapfeltétel, mindennek a legalapvetőbb alapvetése, minden ezzel kezdődik, enélkül nem lehet tartós és megbízható emberi kapcsolatot kialakítani. Mióta erre rájöttem, azóta törekszem rá, hogy mindig őszinte legyek, amikor csak lehet és másoktól is elvárom az én irányomba. Jobban megbánt, ha valakit őszintétlenségen kapok, mintha durván a képembe vágják az igazságot. Utóbbiból ugyanis tanulok. Olyan emberektől jön általában, akik jó barátaim, akik jól ismernek engem, tudják, milyen vagyok, mit miért teszek. Ők megtehetik (el is várom tőlük), hogy ne kedveskedjenek folyton, hanem mondják meg a véleményüket.
Általában a javamra válik és rájövök, hogy "basszameg, tényleg nem így kéne csinálni".
Ha ők nem lennének és mindenki kedveskedne, "nem akarna megbántani", akkor hajlamos lennék elszállni, a dicséretektől hamis képmás alakulna ki bennem önmagamról. (Jó példa erre az a Megasztáros előadó, aki bemegy a válogatásra szar hanggal és mikor a zsűri közli vele, hogy szar hangja van, ő nem érti, fel van háborodva, mert neki otthon mindenki azt mondta, hogy ő jó. Másik elrettentő példa Fásy Zsülike, ugyanezért.)
Szeretem tehát az építő, őszinte kritikát, de csak olyan személyektől, akik ismernek és van alapjuk kritizálni engem.
De eszembe jutott, hogy az őszinteségnek is vannak határai. Ha mindenki teljesen őszinte lenne egymással, akkor valószínűleg egy idő után mindenki elkezdene utálni mindenkit és kiszámíthatatlanok lennének az interakciók. Azért, mert az ember sokszor érzésekből kommunikál, az érzelmek pedig kiszámíthatatlanok (ezért is kevés például önmagában a szerelem egy házassághoz). Lehet, hogy ma őszintén azt gondolom, hogy Béla egy megátalkodott komornyik, holnap meg már azt, hogy mégse. Tán a harag mondatta velem tegnap.
Ez az első eset, amikor jobb néha hallgatni. Ha az asszony első főztje rossz lett, nem biztos, hogy porig kell alázni érte, mégha őszintén azt is gondoljuk, hogy ehetetlen. (Szerencsére ezt az őszinteség-korlátot a többség ismeri és betartja).
Ez a korlát az őszinteség rövidtávú felfüggesztése a hosszútávú béke és jó viszony fenntartása érdekében.
A hallgatás sokszor bölcs.
Vannak más korlátai is az őszinteségnek? Gondolkodom rajta.
Általában a javamra válik és rájövök, hogy "basszameg, tényleg nem így kéne csinálni".
Ha ők nem lennének és mindenki kedveskedne, "nem akarna megbántani", akkor hajlamos lennék elszállni, a dicséretektől hamis képmás alakulna ki bennem önmagamról. (Jó példa erre az a Megasztáros előadó, aki bemegy a válogatásra szar hanggal és mikor a zsűri közli vele, hogy szar hangja van, ő nem érti, fel van háborodva, mert neki otthon mindenki azt mondta, hogy ő jó. Másik elrettentő példa Fásy Zsülike, ugyanezért.)
Szeretem tehát az építő, őszinte kritikát, de csak olyan személyektől, akik ismernek és van alapjuk kritizálni engem.
De eszembe jutott, hogy az őszinteségnek is vannak határai. Ha mindenki teljesen őszinte lenne egymással, akkor valószínűleg egy idő után mindenki elkezdene utálni mindenkit és kiszámíthatatlanok lennének az interakciók. Azért, mert az ember sokszor érzésekből kommunikál, az érzelmek pedig kiszámíthatatlanok (ezért is kevés például önmagában a szerelem egy házassághoz). Lehet, hogy ma őszintén azt gondolom, hogy Béla egy megátalkodott komornyik, holnap meg már azt, hogy mégse. Tán a harag mondatta velem tegnap.
Ez az első eset, amikor jobb néha hallgatni. Ha az asszony első főztje rossz lett, nem biztos, hogy porig kell alázni érte, mégha őszintén azt is gondoljuk, hogy ehetetlen. (Szerencsére ezt az őszinteség-korlátot a többség ismeri és betartja).
Ez a korlát az őszinteség rövidtávú felfüggesztése a hosszútávú béke és jó viszony fenntartása érdekében.
A hallgatás sokszor bölcs.
Vannak más korlátai is az őszinteségnek? Gondolkodom rajta.
