A random (véletlenszerű, nem tervezett, meglepetésszerű) találkozások a legjobbak! Tényleg. Gyakran megyek jó előre megszervezett/tervezett, programmal ellátott találkára, de az ilyenek néha nyögvenyelősek és erőltetettek, nem váltják be a hozzájuk jő előre befűzött reményt és csalódást okoznak. Nemígy a randomtalálkák. Ezekre nem számítok. Éppen ténykedem valamit (vagy fontos vagy nem) aztán jön a hívás hogy nem érek-e rá véletlenül, mert akkor csinálhatnánk valamit. Persze mindig gondolkodnom kell, hogy ráérek-e, megéri-e  félbeszakítani a ténykedést, aztán rendszerint az a vége, hogy ha nemet mondok, megbánom később. Ezért igyekszem igent mondani. A randomtalálkára nem számíthat az ember, nem várhat el tőle semmit, nem lovalhatja bele magát semmibe előre, így gyakran minden jó, amit történik. A pillanat, a véletlen hozza az eseményeket (számomra) és ez izgalmas.
Mindig eszembe jut ilyenkor, hogy az ember (adott esetben Én) tervez mindent, elképzeli az életét, a teendőit, mikor mit kéne csinálni, hogyan, kivel/kikkel kéne már (végrevalahára) találkozni, összefutni, beszélni, meginni valamit. Az élet aztán átírja, felborítja a terveket, újakat hoz a helyükbe, én meg hálás vagyok neki ezért. Tényleg néha meseszereplőnek érzem magam, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, egyik kaland jön a másik után, keresztbe húzva a számításokat. Mézeskalácsházat és horcruxokat keresni azért nem szoktam gyakran, de azért adódik egy s más, amiért hálás vagyok. Hogy kinek, minek, az jó kérdés. A sorsnak? A véletlennek? Az életnek? Istennek? Nevezze ki minek akarja, én életnek neveztem fent, ám a történés a lényeg. A közös, tervezhetetlen élmények.
A dolgok néha csak úgy megtörténnek az emberrel, mindegy, mit tervez. És ez gyakran jól is van így.  Aki nem hiszi, járjon utána.