[...]Az emberi kapcsolatokról annyit, hogy sajnálom azokat az embereket, akik –bár minden okuk meglenne rá -, mégsem boldogok. Sajnálom őket, de nem értem.

Régebben én is ilyesfajta ember voltam, aztán elkezdtem gondolkodni (bármily hihetetlen is, tudom, mit jelent ez a szó, és szoktam is művelni efféle tevékenységet). Arra jutottam, hogy mekkora hülye állat vagyok, hogy „fasságokon” sajnáltatom magam, mikor csak egyszer élek, egyetlen egy szerencsétlen életem van, s emiatt nem tehetem meg, hogy ne élvezzem. Azóta próbálom mindennek a jó oldalát nézni, az apróságoknak is örülni. Nem volt könnyű véghezvinni egy ilyen változást, nem is állítom, hogy tökéletesen sikerült, de megérte, és különben sem tehettem mást. Próbálok kedves lenni mindenkihez, ismeretlenekhez is, s érdekes, milyen szokatlan ez másoknak. Például, ha reggel megyek a metróban, s a mozgólépcsőn, ahol századmagammal tulakodunk lefelé, előreengedek valakit, aki siet. Vagy ha keresztezik egymást útjaink – én mondjuk jobbról jövök, egy másik ember meg balról- és én megállok, elengedem. Akkorát tudnak nézni, hogy néha még én is meglepődöm. :D Csodálkoznak, hogy nem tapostam le a veséjüket, és nem löktem föl őket, s mosolyognak egyet. Ez a mosoly nagyon jól tud esni egy átlagos reggelen.