Egy veszélyes játszma: a megosztottság

Veszélyes dolog ám a politika.
Manapság a hazai pártok nagy része csak a szavazatmaximalizálásra játszik, minden más másodlagossá vált. Úgy viselkednek, mintha vállalatok lennének, csak nekik pénz helyett szavazatban mérhető a nyereség, s ennek érdekében -csakúgy, mint a cégek- minden lehetséges eszközt bevetnek.
Nem gondolom, hogy ennek a "játéknak" az óriási veszélyeit részletesen kellene ismertetnem, nyilván mindenki tisztában van velük (aki nem, az komoly bajban van), néhány általam fontosnak tartott dolgot azonban kiemelnék.
  1. A társadalom, "a nemzet" amúgy is kétségbeejtő mértékű megosztottságának növelése. Hogy hogyan? Egyszerűen: az elmúlt években jól bevált az a recept, hogy az aktuális ellenzék démonizálja a kormánypártot és fordítva. Lehet, hogy van ok a bírálatra (ki ne lenne tisztában az elmúlt évek szocialista-szabaddemokrata kormányainak mérhetetlen sok hibájával, illetve az Orbán Viktor által vezetett ellenzék populista szólamaival), de mindez nem jogosít fel egy pártot sem arra, hogy saját sikerének reményében ellenfelét minden létezőnek lehordja s minden lehetséges eszközt felhasználjon annak megbuktatásának céljára. Ez azért súlyos probléma, mert a pártok mögött emberek állnak (néha meglepő, ugye?), és a politikai oldalak szembenállása átragadhat rájuk, súlyos konfliktusokat okozva ember és ember között (gondoljunk csak a radikális csoportok vonulgatására).
  2. Másik lényeges dolog lehet, hogy -miközben a pártok minél több szavazó magukhoz édesgetésével vannak elfoglalva- a tényleges, lényegi kérdésekkel nem igazán törődik senki, akinek/amelynek pedig jogában állna. Ennek az a veszélye, hogy mindig vagy csak népszerű intézkedéseket hajt végre az éppen aktuális kormány, vagy a puszta fenntartást biztosító döntésekkel szöszmötöl, vagy mindezeknek ördögi keverékét kutyulja ki és ő maga sem tudja, mit is csinál valójában.
    A fontos kérdések pedig -mivel jó részük nem népszerű, sokkal inkább olyanfajta szükségszerűen végrehajtandó dolog, amely rengeteg embert érint, reformjukkal kapcsolatban messze nincs megegyezés, véghezvitelük pedig hosszú és sokak számára fájdalmas munka lehet. (Részben azért, mert -pontosan bonyolultságuk miatt- majdnem minden eddigi kormány vonakodott törődni velük, maximum a feladat szélét kapirgálta csak).
Óvakodnunk kell tehát a végletes gondolkodástól, attól, hogy egy bizonyos politikai oldal mellett olyannyira elkötelezzük magunkat, hogy ellenségnek tartsuk azokat a magyar embertársainkat, akik legalább annyira jók, rendesek, ugyanúgy a boldogság elérésén munkálkodnak, mint mi magunk, csak éppen más politikai párttal szimpatizálnak.
S ha ennek a súlyos bajnak, a megosztottságnak a parlamenti pártok nem érzik meg a veszélyét és civakodnak tovább (ahelyett, hogy közösen munkálkodnának mindannyiunk sikeréért), érezzük meg mi magunk és pofon helyett adjunk pacsit a többieknek. Hosszú távon megéri.