Az élet szép, csak néha nehéz elviselni az embereket. És mivel egy ember számára az élet nagy része embertársai körében zajlik (pláne, ha egy nagyvárosban él), ez bizonyos emberekben, bennem is gyakran okoz némi feszültséget, diszkomfortot, utálatot, fáradtságérzést, kiábrándultságot. 

Néha valami egyedire vágyom; érdekes beszédtémákra, érdekes emberekre, vonzó személyiségekre, a mindennapi "emberi játszmákból" (Eric Burne) való kiszakadásra.

Gyakran ugyanazok a sztorik ismétlődnek, ugyanaz az ostoba locsogás férfiakról és nőkről, a napi politika megjegyzésre sem érdemes fordulatairól (amelyekre nemhogy egy év, már egy hét múlva sem emlékszik senki, az adott pillanatban viszont van energiánk felidegesíteni magunkat rajtuk, ugye). Gyakori panel még a normasértés-elítélő beszélgetés: Micsoda dolog, hogy a Kovács Béla nem takarította el a járdáról a leveleket, mert ha megtette volna, nem csúszom el az alattuk megbújó kutyaszaron. 

És ha nem vigyázom, így telik ez élet, ezek a panelek, ezek a játszmák fognak ismétlődni nap, mint nap, én meg unni fogom őket, várva azokra a ritka pillanatokra, amikor egy érdekes, általam szeretett ember feldob valami vicces sztorival, kedves megjegyzéssel vagy vidám látásmóddal rávilágít az egyébként unalmasnak tűnő világ egy bizonyos nézőpontból viccesnek is látható részletére.

Megint ott tartunk tehát, amin mostanában gondolkodom és egyre biztosabb vagyok benne: hogy minden csak felfogás, nézőpont, szubjektív érzékelés kérdése. Unalmas, mert én annak látom. Ha nem látnám annak, akkor izgalmas lenne, mint ahogy van olyan ember, akinek az. 

Mostmárcsak az a fárasztó, hogy izgalmasnak lássam az unalmas dolgokat. Ez fárasztó.

Az örökké unalmas emberek izgalmasnak látása meg egyenesen lehetetlen.

Itt most felmerülhetne az a primitív ellenérv, hogy "de mi van, ha valakinek meg az unalmas, ami neked nem" vagy "De mi van akkor, ha valakinek te vagy unalmas?" Na bumm. Akkor egyrészt egészségére, mindenki úgy vélekedik a világról, ahogy akar (és ahogyan megteheti).

Másrészt utalhatunk arra a képzeletbeli skálára, amely három részre van osztva. A közepe a szubjektív rész, a két vége objektív. Az egyik végén az emberek által kis szórással, egyöntetű véleménnyel kiválasztott unalmas emberek vannak (tehát a vele találkozók nagy rész unalmasnak tartja őt). A skála közepén, a legnagyobb tartomány a vitatható, szubjektív kategória, itt azok az emberek foglalnak helyet, aki valaki szerint unalmasak, mások szerint nem. A skála másik vége, ugyancsak kis rész pedig a mindenki szerint érdekes, izgalmas személyiségek.  

Így zajlik tehát a dolog, ezt képzeljük el. Az érdekes emberekre várunk.