Pixeles érzelmek

Régen írtam utoljára, ennek többek között az az oka, hogy vizsgaidőszak volt és minden gondolatomat az kötötte le, nem volt erőm normális dolgokon gondolkodni. Ennyit a ronda technikai részletekről.

Ami piszkálja a csőröm:
Mostanában divat szeretni a fotózást, vesz az ember egy zsír gépet, lefotózza egy szék árnyékát és azt hiszi, hogy mekkora király és maradandót alkotott. Hát nem. Oké, ezzel kilőttem a hobbifotósok 80%-át. A maradék 20%-ba tartoznak azok a különleges emberek, akik tényleg képesek érzelmeket kifejezni a képeikkel, akik komolyan alkotnak. A népesebb csoportból nyilván több ismerősöm van, ám szerencsé(m)re a kisebbségből is akad egy-kettő. (Itt leszögezem, nehogy elfelejtődjön, hogy ez az én szubjektív álláspontom, így hát nem érdemes vitatkozni vele.)
Van, aki természeti dolgokat fotóz, tárgyakat, akármit, és fantasztikus. És van, aki embereket. Utóbbiért tudok rajongani, komolyan. Akár különleges, szokatlan helyzetek vannak megörökítve, akár teljesen hétköznapiak, percekig el tudok merengeni, s ilyenkor élvezem, hogy élhetek.
Imádom a tehetséges fotósokat, bár lehet, hogy igazságtalanul, mert egy jó képhez megfelelő érzelmi háttér is kell, nem elég a fotózás technikai hátterének ismerete. Ha valaki nagyon jól meg tudja ragadni az élet fontos pillanatait, ábrázolni tudja akár saját érzelmeit, nah, őt imádom. Ritka, furcsa, különleges, becsülendő.

"Az ördög nem alszik"