Jófejség és Dies Iraq
Sok hatás ért az utóbbi körülbelül egy hétben; részben magánéleti, részben közéleti események.
A magánéleti történéseket az empátia fogalma köré csoportosítottam, ez lehet a legfontosabb közös nevezője a dolgoknak. Tehát empátia.
Gondolkodtam, és szerintem az emberi kapcsolatokban az egyik legnehezebb dolog a megfelelő hangot megtalálni, azt a mezsgyét, amelyen kellemesen el lehet sétálgatni anélkül, hogy bármelyik fél is megsértődne és csorbát szenvedne a jó kis barátság. Ehhez gyakran az egoizmus és a szolgalelkűség között kell lavírozni, amely túrának viszont elengedhetetlenül fontos eszköze az empátia. Ha ez a készség megvan bennünk - és tudjuk is megfelelően használni - akkor sikerülhet eligazodni az úton. Nyilván csak akkor lehetünk kellőképpen empatikusak, akkor tudjuk elfogadni (vagy elutasítani) a viselkedését, ha eléggé megismerjük a másikat, bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe, értjük, mit miért cselekszik, nem pedig elvből elutasítjuk.
Nagyon nehéz ez, sokszor veszem észre, hogy nehéz döntés előtt állok: értem, mit akar a másik, azt is tudom, miért akarja azt csinálni, de nem tudom, helyes-e a döntés, jó-e neki (és a többi embernek). Aztán eldől, lesz valahogy, mi pedig, közösen abban reménykedünk és abban hiszünk, hogy megfelelően cselekedtünk és nem csak magunknak, de a többi embernek is jó az, amit teszünk.
A közéleti eseményekről való elmélkedést az arab világban kirobbant ese
mények generálták, melyek akár sorsdöntőek is lehetnek a jövőjükre (és a miénkre is) nézve, meg persze az is előfordulhat, hogy a "béke" érdekében pénzzel elnyomják a lázongást, ahogyan azt az olajországok vezetői is teszik (ők ugyanis megtehetik, mert nekik van pénzük, míg a legtöbb arab országnak nincs). Érdekes, hogy az USA, amelyet hagyományosan a demokrácia fellegváraként szokás emlegetni (pedig már régen nem az), eddig szépen nyugodtan eltűrte a diktatórikus és antidemokratikus rendszereket az arab térségben, cserébe a diktátorok kvázi amerikabarátok lettek (vagy legalábbis nem nyíltan amerika-ellenesek). Így hát felmerülhet a kérdés, hogy ha majdnem minden arab országban autokratikus rendszer működik, miért csak Szaddám Husszeinnel volt volt baja az Egyesült Államoknak? Különben pedig: elindult az iraki háború, tartott sok éven keresztül, több százezer áldozatot követelt, az eredménye azonban igencsak vitatható. Irak jottányit sem lett stabilabb vagy demokratikusabb állam, mint azelőtt, legfeljebb más indokkal végzik ki az foglyokat.
Átalakulóban az arab világ, kíváncsi vagyok, milyen irányba halad a folyamat és főleg: miért.
A magánéleti történéseket az empátia fogalma köré csoportosítottam, ez lehet a legfontosabb közös nevezője a dolgoknak. Tehát empátia.
Gondolkodtam, és szerintem az emberi kapcsolatokban az egyik legnehezebb dolog a megfelelő hangot megtalálni, azt a mezsgyét, amelyen kellemesen el lehet sétálgatni anélkül, hogy bármelyik fél is megsértődne és csorbát szenvedne a jó kis barátság. Ehhez gyakran az egoizmus és a szolgalelkűség között kell lavírozni, amely túrának viszont elengedhetetlenül fontos eszköze az empátia. Ha ez a készség megvan bennünk - és tudjuk is megfelelően használni - akkor sikerülhet eligazodni az úton. Nyilván csak akkor lehetünk kellőképpen empatikusak, akkor tudjuk elfogadni (vagy elutasítani) a viselkedését, ha eléggé megismerjük a másikat, bele tudjuk képzelni magunkat a helyzetébe, értjük, mit miért cselekszik, nem pedig elvből elutasítjuk.
Nagyon nehéz ez, sokszor veszem észre, hogy nehéz döntés előtt állok: értem, mit akar a másik, azt is tudom, miért akarja azt csinálni, de nem tudom, helyes-e a döntés, jó-e neki (és a többi embernek). Aztán eldől, lesz valahogy, mi pedig, közösen abban reménykedünk és abban hiszünk, hogy megfelelően cselekedtünk és nem csak magunknak, de a többi embernek is jó az, amit teszünk.
A közéleti eseményekről való elmélkedést az arab világban kirobbant ese
mények generálták, melyek akár sorsdöntőek is lehetnek a jövőjükre (és a miénkre is) nézve, meg persze az is előfordulhat, hogy a "béke" érdekében pénzzel elnyomják a lázongást, ahogyan azt az olajországok vezetői is teszik (ők ugyanis megtehetik, mert nekik van pénzük, míg a legtöbb arab országnak nincs). Érdekes, hogy az USA, amelyet hagyományosan a demokrácia fellegváraként szokás emlegetni (pedig már régen nem az), eddig szépen nyugodtan eltűrte a diktatórikus és antidemokratikus rendszereket az arab térségben, cserébe a diktátorok kvázi amerikabarátok lettek (vagy legalábbis nem nyíltan amerika-ellenesek). Így hát felmerülhet a kérdés, hogy ha majdnem minden arab országban autokratikus rendszer működik, miért csak Szaddám Husszeinnel volt volt baja az Egyesült Államoknak? Különben pedig: elindult az iraki háború, tartott sok éven keresztül, több százezer áldozatot követelt, az eredménye azonban igencsak vitatható. Irak jottányit sem lett stabilabb vagy demokratikusabb állam, mint azelőtt, legfeljebb más indokkal végzik ki az foglyokat. Átalakulóban az arab világ, kíváncsi vagyok, milyen irányba halad a folyamat és főleg: miért.
